A nők egy része szereti a focimeccset, másik része eltűri a kedveséért, míg mások kifejezetten utálják, ha morajlik a tömeg hangja a szobájukban. Nem vagyok nagy drukker, nem is tudnék eredményeket mondani tabellákról, de még csak össze sem tudnám párosítani a csapatokat és edzőiket. Kivéve a magyarokét. Most már.

Hogy mit jelent eddig számomra az Eb?

Sok-sok tesztoszteron a zöld gyepen. Komolyra fordítva a szót, bár szerintem a sok hódítani vágyó, nyerni akaró férfi küzdelme a gyepen is elég komoly tud lenni. Mint ahogyan a Magyarország - Portugália meccsen láthattuk is Ronaldo reakciójából. Nem vagyok e nagy értékű játékos rajongója, de, ahogy a tegnapi meccsen az izmos végtagjait ökölbe szorítva toporzékolta ki magából a csalódottságát és a félelmét, mégis empátiát éreztem. Nehéz lehet így jelen lenni valamiben, ekkora elvárással és félelemmel.

Mióta felnőtt vagyok, szívesen hallgatom a Himnuszt. Talán azért szerettem meg, mert mára elkopott a hozzátársított emlék… órákig tartó évnyitó, évzáró, ájulás, szomorúság, politikai csatározások és bizonytalanságok, és a fájdalmas sóhajok a felnőttektől. Ma már mást jelent nekem. És ezt szeretem.

Amikor szóba került, hogy a magyar válogatott kijut az Eb-re, nos, finoman szólva nem nagyon hittem a sikerben. Majd később, mikor az első meccsüket játszották a magyarok, azt gondoltam, szép ez Fiúk, ez már nagyon jó eredmény, legalább ott vagytok.

Jóleső érzés kíséretében egyszer csak leesett az állam, amikor azt láttam, hogy van valami erő bennük, ami most megmutatja magát. Lehet, hogy az első gól örömének az íze, lehet, hogy a lehetetlen létezésének tapasztalata, lehet, hogy az edző és csapatának mentalitása, a szurkolói szeretet és a hit, de valami tartja a mi focistáinkat. Valami összetartja. Talán, mert mernek, merünk egyre nagyobbat álmodni magunknak.

Meghatározó élmény számomra az is, amikor a meccsek végén a magyar csapat a szurkolók előtt állva, kezükkel a hálát tapintva a szívükön, közösen éneklik a Himnuszt. Ez a legtöbb, amit tudtunk ma, ezek vagyunk. Vállaljuk.

Mint ahogyan mosolyt csal az arcomra az is, amikor látom a képekben, olvasom a bejegyzésekben, hogy a magyarok, szerte a világban, büszkén, összekarolva, és jókedvűen szurkolnak a magyar válogatottnak. Végre politika és, migránskérdéstől mentesen, anyagi és földrajzi helyzettől függetlenül, önszántunkból, tiszta szívből, szeretettel és hittel fordulunk egy jó ügy felé.

Mennyivel könnyebb lenne minden, ha az élet több területén is ilyen hozzáállást tudnánk akarnánk választani!

Szóval, hogy a gólok alkalmával kanapéról történő üvöltéssel párosuló felugráláson, az izgalmas helyzetekben tenyér mögül kukucskáláson és a sok megrágott tökmagon kívül mit jelent nekem a magyarok szereplése az Európa - bajnokságon?

Hogy képesek vagyunk az összefogásra, a pozitív hozzáállásra, az örömök megélésére, a sérelmek elengedésére, az egyre nagyobb álmaink valóra váltására. Magunkban, de mégis együtt.

Hajrá Magyarország!

kép: mlsz.hu