A Facebook oldalon számos kedves hozzászólást kapok, aminek nagyon örülök és köszönöm szépen, hogy írtok nekem.

Mindannyian arra törekszünk, hogy minél kiegyensúlyozottabb legyen az életünk. Férjen meg egymás mellett a munkavállaló, a szülő, a gyermek és a nő/férfi szerepünk, ami együtt adja ki azt, akik vagyunk.

Azonban sokszor félrecsúszik a mérleg. Hol ez vagy az a szerep kerül túlsúlyba a többivel szemben. Ez nem mindig okoz gondot, hiszen amelyik területen hiány mutatkozik, ott odafigyelünk és ráerősítünk. A visszajelzéseitekből kitűnik, hogy az elfogadás és a megbocsájtás nehezen megy. Valóban sokszor nehéz félretenni a sértettségünket, de a lelkünk előbb-utóbb a helyzet rendezéséért fog kiáltani.

Az elfogadásról gondolhatjuk azt is, hogy elfogadónak lenni annyit jelent, mint bosszankodva elnézni a másik viselkedését, de nem egészen így van.  Mi történik, ha azt próbáljuk meg elfogadni, hogy ami velünk történik, az tulajdonképpen így vagy úgy, de hozzásegít a céljainkhoz?

Egy párkapcsolatban sokan - látszólag - elnézik társuknak, ha megbántotta őket. Nem beszélnek az ügyről, az érzéseikről, de ez nem azt jelenti, hogy meg is békéltek a helyzettel. Mert nem szőnyeg alá kell söpörni a történteket, hanem önmagunkban helyre tenni, hogy miért történt velünk, hogyan vagyunk benne a helyzetben, mi a szerepünk, és hogy mit mutat meg nekünk. Adott esetben milyen hiányosságunkra mutat rá, vagy milyen irányba terelheti az életünket.

Az elfogadással nem elnézőek leszünk a másikkal szemben, nem azt jelenti, hogy velünk bármit megtehetnek, hanem azt, hogy bármi történjék is velünk, tudatosan megpróbáljuk a legjobbat kihozni a helyzetből. A legjobbat önmagunk számára, a lelki szabadságunk érdekében.