Tegnap egy kicsit összegyűltek az esőfelhők a fejem felett. Porszem került a gépezetbe. Mondhatnám azt is, hogy több oldalról kaptam a feladatokat, hogy megerősíthessem magam minden olyan helyzetben, ahol egy picit gyengébben teljesítek, mint szeretném. Igen, én így fogom fel azt, hogy olyan dolgokkal kell megküzdenem, amihez semmi kedvem, semmi erőm.

Eddig ahányszor csak azt mondtam valamire, hogy na, én aztán ezt biztosan nem csinálnám vagy nem bírnám ki, akkor valahogy mindig elém került egy hasonló szituáció. Megnézhettem, hogy én mit tudok kihozni a helyzetből. És bár az elején mindig ellenkeztem, de végigkínlódtam. Jól tettem. Eddig még nem történt olyan, hogy ne profitáltam volna belőle. Csak nem könnyű ezt már az első percben, órában így látni. Kell hozzá a hit, a kíváncsiság, az önbizalom. Hinni abban, hogy nem lehet más a vége, minthogy jól jövök ki belőle.

A legnehezebb elfogadni és beültetni az agyunkba azt, hogy az egésznek a kimenetele rajtunk múlik. Rajtam múlik, hogy miként bánok a lehetőséggel. Eddig, ha felütötte a fejét egy nehézség, egy váratlan történés, ami csalódást okozott, akkor a dühöngésen túl mást nem nagyon tettem. Vártam, hogy mi sül ki belőle. Egy jó ideje már másképp csinálom.

Előfordul, hogy az első reakcióm még most is a düh, de tudatosan odafigyelek, hogy előnyt kovácsoljak belőle. Keresem, hogy milyen lehetőséget kapok általa. Mire lesz ez nekem jó. És olyan még nem volt, hogy ne találjak benne valamit. Akár egy egészen kis dolgot. Bármit.  Innentől kezdve pedig egy új szálat indítok el, és nem elszenvedője vagyok, hanem aktív előidézője a végeredménynek.

A pánik helyett a kreativitás kerül előtérbe.

Foto:Pinterest