Aki a boldogsággal foglalkozik, aki arra buzdít ezreket, hogy merjék megtalálni önmagukat, merjenek szeretni, merjenek élni, és fogadják a kritikát pozitív szemüvegen keresztül, annak sem fenékig tejfel az élet. Őt sem a körülményei teszik boldoggá, neki sem teszi a külső környezet akadálymentessé az életét.

Ha valami könnyítő, enyhítő körülményt kellene mentségemre felhoznom, akkor azt mondanám, hogy nekem azért viselhető(bb) és szerethető(bb) az élet, mert amikor a legnagyobb bajban voltam, pátyolgatás helyett egy számomra nagyra becsült, szeretett barátnőm rámutatott az életvezetési réseimre és ezzel „belenyomódott” az orrom a saját magam által összekavart végeredménybe. Tette mindezt határtalan szeretettel ölelve. Nem tudsz rosszul dönteni, Nelli – mondta – csak bírj el a következményekkel.

Ön dönt…

Megtapasztaltam, hogy két dolog közül választhatok: sértődötten visszavonulva nyalogatom és nyalogattatom mással a sebeimet vagy felvállalva önmagam és mások előtt a tévedéseimet, tanulva belőlük, megpróbálom a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.  Elárulom, döntöttem azóta így is, meg úgy is. Bár némelyik tapasztalást – köszönöm, többször nem kérem – mégis mindre szükség volt ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Hogy szeretni és vállalni tudjam önmagam és az életemet. Ennek ellenére nem mondom, hogy néha nem botlok el a feladatok súlya alatt.

Néha úgy érzem magam, mint a bohóc, akitől mindig mosolygós arcot várnak, akinek semmi nem fájhat, aki nem lehet mélyponton, hiszen azt tanítja, hogy az élet szép, és tessék örülni a puszta létezésnek. Messziről jutottam el a bizakodó életszemléletig. Én is ember vagyok. Nő, anya, feleség, gyermek, testvér, barát.

Jóban – rosszban

37 év tapasztalásával a batyumban, nem tudok és nem is akarok nem önmagam lenni. Az életem első 30 éve azzal telt, hogy próbáltam megvédeni magam a keserűségtől, a csalódástól, a rossz élményektől. Az utóbbi hat-hét évem pedig arról szól, hogy miként tudom megélni ezeket a helyzeteket szeretettel, bizalommal és hittel átszőve.  Nem tudok továbbra sem megkerülni, megspórolni semmit azokból a nehézségekből, amit az élet nekem kínál. Viszont azzal, hogy megértem és szeretem magam (úgy, amilyen vagyok, folyamatosan fejlődő), ismerem a reakcióimat, képes vagyok figyelni a környezetemben élőkre és a természet törvényeit elfogadva élem a mindennapjaimat, az eddigieknél sokkal erősebb munícióim vannak, mint eddig voltak.

A napokban egyre többször észrevettem, hogy annyira szeretek valamit, valakit vagy egy helyzetet, hogy úgy érzem, kiszakad a szívem a mellkasomból.  Mintha többtonnás kamion akarná kitépni a helyéből. Legutóbb akkor éreztem ezt, amikor kint ültem a családommal a kertben. Sütött a nap, a Kicsi a hintánál nyüzsgött, a Nagy félrehúzódott a kutyával, a férjem a telefonját nyomkodta, én pedig süttettem az arcomat. Éreztem, hogy ez most egy olyan pillanat, amire jobban oda kell figyelnem. Felvettem a szemüvegemet, és alaposan szemügyre vettem a családom tagjait.  A Kicsi elmélyülten pörgette be magát a hintába és nagyokat kacagott, miközben kipördítette a lendület.  Pontosan emlékszem a repkedő copfjára és a felkiáltására: Anya, nézd! Anya, nézd, mit tudok! A tekintetéből csak úgy áradt a büszkeség és a boldogság. 

Ez után megnéztem, hogy mit csinál a Nagy. Komoly arckifejezéssel ült a virágos füvön, és a kutyánkat simogatta, aki ettől roppant fontosnak és hálásnak érezte magát. A lányomon látszott, hogy valami mély dolgon gondolkozik. Azután kisvártatva odanézett a kert végében található sírhelyre. Négy hónapja temettük el az idős kutyánkat. A lányom tekintete a fájó és megmásíthatatlan igazság elfogadására irányuló kísérletéről tanúskodott. Úgy éreztem, hogy a szívem megnagyobbodik és csak nő és nő a mellkasomban.

A férjem nem messze ült tőlem. Nagyon fiatal voltam, amikor egymásra találtunk. Meg is jegyezte azóta egy párszor, hogy milyen sokat változtam, és nem is gondolta – csak remélte - hogy egyszer az a cserfes, nyüzsgő fiatal csaj megfontolt anyukává, érett nővé válik. Ennek a gondolatnak a menetén indultam most én is: nem gondoltam volna, hogy ennyire rugalmas, elfogadó és szeretetteljes férj és apuka lesz, mint amilyen most. Ahogy néztem a vonásait, úgy éreztem, hogy duplájára telik a szívem. De az is lehet, hogy már világít is.

Lenéztem a mellkasomra, minden a helyén volt.

Ha ezt az élményt elmesélem a szüleimnek és a testvéreimnek, biztosan örülnek majd – gondoltam.  Nagyon – nagyon szerencsésnek éreztem magam. Minden szerettem felébredt aznap. Hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen kegyelmi állapotban részesített.  Tényleg minden a helyén van.

Régebben talán mérgelődtem volna, hogy koszos lesz a gyerek ruhája, beletörik a fű, nincs kész a lecke, nincs felásva a kert vagy épp nincs kitakarítva az autó, meg egyébként is milyen borzasztó ez az öregedés, de ma már egyre jobban figyelek a jelen csodáinak a megélésére.

Nem tudom, hogy meddig tart még ez a kivételes és nagyszerű életérzés, de remélem, hogy amíg tart, mindvégig képes leszek átélni és értékelni azt.