Emlékszem, hogy régen minden milyen szép volt! Együtt választottuk ki a fát, ötleteltünk, hogy a gyerekeknek, nagyszülőknek mit és mennyit vásároljunk. A lista felett ülve pedig azon gondolkoztunk, hogy mindezt hogyan és miből kivitelezzük. Mindig megoldottuk.

Egyik évben történt valami, mert onnantól kezdve pár nappal a szeretet ünnepe előtt mindig összevesztünk. Nem bírtunk el a ránk nehezedő nyomással, melynek nagy részét önként tettük a vállunkra. Meg akartunk felelni a többiek ízlésének, gondolkodásmódjának. Én azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, te azt, hogy vérengzés nélkül záródjon. Arra vigyáztunk, hogy a gyerekek ebből semmit ne érezzenek. Mint utóbb kiderült, őket sosem tudtuk megvédeni, pontosan tudták, hogy mennyire haragszunk egymásra. Emlékszem a talpba történő fafaragásra, amikor minden percben szentségeltél, én pedig kértelek, hogy halkulj el. Válaszul mindig legurítottál egy felest. Akkor kezdtem megutálni a karácsony minden percét. Már a gyerekek szeme sem csillogott annyira a fa körül.  Az évek során egyre kevésbé érdekelt a látszat. A túlélésre mentem.  A megváltás pontban december 26-án, éjfélkor érkezett.  A gyerekek és az unokák haza mentek, te pedig máshol aludtál.

Kellett egy évtized, mire felfogtuk, hogy az élet szólhat másról is, mint egymás kerülgetése vagy alázása. Sajnálom, hogy az a közös tíz év a dacról, az egóról és a hisztiről szólt. Segíthettünk volna egymásnak, ha őszinték lettünk volna. Ha el merjük mondani, hogy mi az, ami nem segít bennünket ebben a kapcsolatban, és mi az, ami elégedetté tenne.  Talán ha nem hibáztattuk volna egymást a gyermekeink sorsa miatt. Ha nem szégyelltünk volna segítséget kérni akkor, amikor a legkevésbé voltunk önmagunk.  Talán, ha én sem hasonlítom magam az akkori önmagamhoz, aki a megismerkedésünk előtt voltam. Ha nem vágytam volna vissza minden egyes percben a házasságunk első hónapjaiba.

Most már kimondom: téged okoltalak minden szomorú percemért, minden beváltatlan ígéretért, minden meg nem valósult álomért. Évtizedek haragja épített falat körém, és ezért a korlátért is téged tettelek felelőssé.

Ma már tudom, hogy akkor voltam legmesszebb önmagamtól, amikor veled kiabáltam. Amikor arra gondoltam, hogy megfojt a jelenléted. Nem veled volt bajom, hanem azzal, aki akkor voltam. Azzal az emberrel, aki akkor nem tudott engem feltétel nélkül szeretni. És ez nem te voltál, hanem én. Én hagytam cserben magam, én voltam az, aki a csalódást okozta. Mert az évek során felgyülemlett, eltitkolt nemek taszítottak el önmagamtól. Nem bíztam az életben annyira, hogy tudjam, szülőként is szabad a magam útját járni. Nem tudtam, hogyan maradhatok önmagam a különböző feladatok össztüzében.

Ma már tudom.

Most, mikor sokadik éve csak a naptár jelzi a karácsonyt, most már tudom, hogy sosem lett volna szabad elengednem a saját kezem.  Bíznom kellett volna benned, hogy megértesz, vagy ha nem is, de legalább szépen engedjük el egymást. A vádaskodás és gyűlölve várakozás helyett nekem kellett volna megmutatnom, hogy miként is lehet boldogan élni.

Ma már nem zavar a családi idillt imitáló karácsonyi filmdömping. Egyedül ülök a digitális csendben.   Nem haragszom azokra, akik ünnepelnek. Mert idén én is ünneplem a szeretetet. Egyedül. Magammal. Magamban, ám nyitott ajtóval a családom és a barátaim előtt. 

Ünneplem, hogy újra tudom szeretni az életet. Így is. Önmagamért.