A dicsérő szavak utáni vágyunk gyakran erősebb, mint hogy észrevegyük mindazt a sok jó dolgot, ami körülvesz bennünket.

Minél jobban akarjuk az elismerést, annál mélyebbre toljuk az önbecsülésünket? Miért van az elismerésre szükségünk?

A tartós párkapcsolatban a kezdeti fellángolást egy lassabb, alacsonyabb hőfokon égő dolog követi. Ebben az időszakban már nem a másik ember megismerése, feltérképezése, csodálata van első helyen, hanem önmagunk megtalálása ebben az új felállásban. Létrehoztunk valamit, valami közös dolgot, ami mindkettőnk számára előnyöket kínált, megtaláltuk a másik embert, aki pont olyan élmények megélésére vágyott, mint mi, és e találkozás által kezdtük el működtetni a mi saját közösségünket, a párkapcsolatunkat.

Kéretlenül toltuk bele az energiát, mert oly sok előny nyújtott számunkra, annyit töltődtünk a kapcsolat által, hogy nem kívánt erőlködést a fenntartása, üzemeltetése.  A történet érdekessége, hogy pont a nagy összhang, a szerelem tüze, a szenvedély, a másik imádata hívja elő a vágyat, hogy összekössük hivatalosan is az életünket, hogy gyermekeket vállaljunk, hogy családdá váljunk. És nem várt fordulatként immáron a csoda megélése helyett káoszt teremtünk, amiben elfelejtünk önmagunk lenni.

A családi élet ritmusa, a gyermekek gondozása másfajta vágyakat, igényeket hoz felszínre. Nem az lesz első helyen, hogy jókat szeretkezzünk, hogy eljárjunk étterembe, szórakozni, táncolni, sem az, hogy átbeszélve az éjszakákat minél jobban megismerjük egymás vágyait, hanem az, hogy lehetőség szerint kialudhassuk magunkat, minél több értékes és hasznos élményt adjunk a gyermekek számára, minél boldogabb gyermekkort biztosítsunk. A gombamód szaporodó gyermeknevelésről szóló könyvek, cikkek segítenek irányzatokat találni, ugyanakkor frusztrálóan is hathatnak, ha rájövünk, hogy nekünk valahogy nincs kapacitásunk arra, ami elhozná a könyvben megírt boldog gyermekkort számukra. Nem tudunk kiegyensúlyozottak lenni magunk sem, tárgyakat gyűjtünk élmények helyett, nincs én-időnk, a konfliktuskezelésünk az elkerülésből áll, miközben bűntudatot érzünk, hogy egy fenékkel nem tudunk legalább öt lovat megülni.Kudarcként könyveljük el, hogy nem olyan az életünk, amilyennek megálmodtuk. Nem értékeljük magunkat, és más sem teszi meg ezt helyettünk.

Belénk mar a felismerés, hogy nem tudunk egyszerre tökéletes szülő, társ, férfi/nő, gyermek, munkavállaló lenni (pedig de).  Amennyivel növekszik a felelősségérzetünk, az (elismerésekért) bevállalt feladataink száma, annál többet hibáztatjuk magunkat és a párunkat, így csökken a szexuális együttlét, az intim pillanatok, az önmagunk feltöltésének minősége és száma is. A jelen megélése helyett a múltbéli sérelmekért várunk bocsánatkérést, szorongunk attól, hogy jobb lesz-e a helyzetünk a jövőben.

Ha nem tudunk tiszta és szeretetteljes viszonyban lenni sem magunkkal, sem házastársunkkal, akkor nem lesz igazán meghitt, és intim pillanatokkal teli a kettesben töltött idő sem, elalszik a szenvedély. Amikor kettesben vagyunk, sokszor azon filózunk, hogy be vannak-e fizetve a csekkek, ki nyírja le a füvet, mi lesz holnap a vacsora, milyen táborba menjenek a gyerekek, milyen gyakran kellene meglátogatni a szüleinket, és bár minden energiánkat mások jóllétébe fektetjük, mégsem kapunk elismerést (vagy nem vesszük észre).

Bizonytalanságunkban még jobban vágyunk az elismerésre, hogy valaki, vagy valakik megsimogassák a fejünket és azt mondják: Nagyon jól csinálod! Ügyes vagy. Ha nem mondják, nem tartjuk értékesnek magunkat, és még jobban nyomaszt az, hogy bár mindent megteszünk, mégsem hálás nekünk senki a tetteinkért. Biztosan nem vagyunk jók.

De a körülöttünk élők nem mindig érzik jól magukat annyira, hogy dicsérjenek bennünket, hogy elismerjék az érdemeinket, a munkánkat. Ha valaki nem érzi jól magát a bőrében, ha nem értékeli és szereti önmagát, ha bűntudat marcangolja, akkor nem fog arra figyelni, hogy milyen szeretni valót lát a társában. Ez igaz önmagunk tekintetében is. Aki nincs jóban önmagával, a világgal, az sajnálja saját magát, nem látja az őt körülvevő dolgok tökéletességét. Nem hálás azért, ami most van, hanem a tökéletességet hajszolja, hogy majd, ha eléri, hálás lehessen.

Sokszor sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint amit gondolunk magunkról. Átsiklunk a felett, hogy milyen szép helyen élünk, hogy béke van, hogy jókat ehetünk, hogy lehetőségünk van nevetni, mozogni, sétálni, megpillantani a természet csodáit.

Mindezek eltörpülnek a dicsérő szavak, az elismerés, a szeretet iránti igényünk miatt, miközben egyetlen emberen múlik, hogy megéljük-e, amire vágyunk.
Önmagunkon.

 Laskai Nelli
házassági tanácsadó, életöröm tréner,
a Kezdj el élni! Életöröm programok,
a Boldognak Lenni Könyvek szerzője